A tó tündére

Éjszaka volt. A holdfényt mindent beragyogott, mintha az egész láthatár ezüstből lenne. Hiába, az éj királynője, a hold, mindig alaposan kitesz magáért. De ez a csoda, mintha készülődés lenne valami sokkal fontosabb eseményre, valami ritkára, elbűvölőre. A apró holdtündérek szétrepültek a levegőbel, úgy hallatszott kacagásuk, mintha apró csengettyűk szólnának. Minden olyan tökéletes volt. Az ég tiszta és a csillagok kiváncsian ragyogtak. A hold büszkén ült a trónján és a tündérek is köréje gyültek, a tüdérek-a lányai. Szél se járt, és a természet mintha megdermedt volna: kővé vált, drágakővé.

Mikor éjfél lett, hírtelen mozgás támadt a tó tükörsima színén. Az éj ragyogásában álom szállt mindenre és akkor szelíden, kecsesen kiemelkedett a vízből a tó tündére. Megfordult, megrázta magát, de nem vízcseppek, hanem könnyek potyohtak róla és gyönggyé váltak, a tó örzi őket máig is. Senki nem láthatta áratlan gyönyörőségét, csak a csillagok és a hold.

Csend uralkodott mindenen... az ámulat varázsa szállt a levegőben.

Ó, ha tudták volna, hogy nem szép nap a mai: akkor látták utoljára a tó tüdérét.